Ma elmentünk az árkádba 2 db könyvért amit a nővéremtől kaptam és hát ott van szökőkút:)) Kettő is. Mindkettőt meg kellett nézni, leellenőrizni a víz hőmérsékletét:)) Több mint fél órát voltunk csak a kutaknál. Imádja nézni ahogy csobog a víz. Nagyon elbűvöli. Nézi és boldogan mondogatja, hogy szép:))
Már amikor a könyvekért mentünk rohant volna oda de én kértem tőle egy kis türelmet. Végig azt hajtogatta, hogy szokoku, szokoku:)) Még a mozgólépcső sem igazán kötötte le. Annyira édes ahogy örül. Ahogy rohangált egyik kúttól a másikig és közben boldogan sikongatott elgondolkoztam. Milyen jól csinálja Ő, ennek az apró kis dolognak hogy tud örülni. Mennyire boldog tud lenni, fel tud lelkesedni. Csak egy apróság és széppé tette a napját. Úgy kéne nézni sokszor a környezetünket mit ahogy a gyermekek teszik. Sokkal többet nevetnénk, többre tudnánk értékelni az apró dolgokat. Ők annyira másképp látnak mindent, más az értékrend. Gyorsan feledik a rosszat és raktározzák a jót. Nevetnek, sírnak, szótfogadnak, engedetlenek és BOLDOGOK!
Aztán eszembe jutott egy vers. Szabó Lőrinc verse. Évek óta nem hallottam. Talán az általános iskolában került a szemem elé utoljára. Csodacsibe most alszik és vasalás közben is az a vers járt a fejemben így megkerestem. Olyan nagyon jó vers és olyan nagyon jó volt olvasni. Ha felébred hisztipalánta felolvasom neki is.
LÓCI ÓRIÁS LESZ
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
