Tegnap este a lány elővett pár fényképalbumot. Nézegettük, kérdezgettek. Előkerültek azok a képek amik Gergő születéskor készültek. A lefotózott óra, ahogy lemérték, ahogy bebugyolálva odaadták nekem. Gergő teljesen meghatódott majd sírni kezdett :). Nem tudott mit kezdeni az érzéssel hirtelen.
Tovább nézegettük a fotókat, Korfu, Horvátország, Garadna, Mártély. Sok-sok kép, még több emlék.
A gyerekek is szeretik, boldogan hallgatják amiket mesélünk nekik, csillog a szemük, mintha Ők is ott volnának.
Néha úgy gondolom rengetek fényképünk van, de néha meg pont az ellenkezőjét érzem. Túl kevés. Annyi mindent le lehetne fotózni, majd előhívva betenni egy albumba. De valahogy elmarad, pedig olyan jó nosztalgiázni. Hogy mi volt régen, a barátok, a család.
Csodás dolog egy fotó. Visszarepíti az embert a múltba és könnyes szemmel, boldogan lehet emlékezni általa.
