Minket, mindkettőnket. De főleg az apját.
Gergőkét imádja. Sokat puszilgatja, simogatja. Ha nem látja akkor rögtön keresi. Sokat segít körülötte. Pelenkázásnál, fürdetésnél, szórakoztatásnál. Talán túlzásba is viszi kicsit:) Egy tizedmásodpercre nem lehet Őket kettesben hagyni:) De hát ezért vagyok itthon, hogy rájuk figyeljek.
Velünk más a helyzet. Mi a tányér szélén vagyunk. Z nem érhet hozzá, zavarja el, kiabál vele. Már akkor ordít ha Z ránéz. Engem szavakkal bánt inkább. Nincs nap, hogy ne mondaná azt, hogy utállak téged anyu. Olyankor mindig azt válaszolom, hogy én akkor is szeretem, mert Ő nagyon fontos nekem. De az utállak ellenére retteg, hogy elmegyek megint napokra. Ma pl elszaladtam hajnalban vásárolni és jött velem. Pedig fáradt volt. De félelme nagyobb volt, hogy esetleg eltűnök hosszabb időre.
Majdcsak túlleszünk ezen az időszakon. Meg kell szoknia Grétinek, hogy egykéből hirtelen nagytestvér lett. Hogy anyu és apu Gergőt is szereti. Megérteni, hogy a szeretetünk iránta nem múlt el. Sőt!!! Sokkal, sokkal erősebb lett.
Tudtuk, hogy kemény időszak jön, de a képzeletünk alulmúlta a valóságot
