Megint bújós lett, édes kis bujovszki cica. Igen ám de csak hozzám. Ha én leülök rögtön jön és mászik az ölembe, úgy akar enni, inni, olvasni, rajzolni, gyúrmázni.
Aludni is megint úgy alszik el, hogy szorosan hozzámbújik, helyezkedik, majd egyszercsak mondja, hogy anya pocakra és már mászik is rám, fejét a mellkasomra hajtja és édesen lehunyja szemét.
Ha éjszaka felébred akkor azt kiabálja, hogy anyuuuuuci búúúúúúj. Apuci nem jó, ma reggel le kellett jönnöm wc-re és apa ment bújni. Na azt a hisztit:( rossz volt hallani, még a könnyem is kicsordult úgy sajnáltam Z-t. Apuci nem, apuci neeeeeem. Anyuci búj. Nem, nem. Addig üvöltött míg vissza nem mentem a szobába. Ahogy meglátott elhalgatott, hozzám bújt és már minden rendben is volt.
Imádja Ő az apját de mostanában keveset talákoznak. Gondolom ez is lehet a baj.
Olyan jó ez a korszak. Kihasználom minden percét. Nem sokára már nem fog így bújni, mert már nagylány lesz hozzá és cikinek tartja. Tudom, hisz nővérkém mindhárom csemetéje átment ezen a korszakon.
