Az éjjel elég nehéz volt. Sokszor felsírt, a cumit kereste.
Reggel 6-kor már nem is aludt vissza. Utána kezdődött a nyűglődés. Sírt, hisztizett, bújt felváltva. Kérte tőlem a cumit. De hát nem tudok adni mert nincs. Akkor Ő enni akart. kapott nem volt jó, kiborította a szőnyegre a joghurtot. Inni kér, nem jó miért nem kakaó. Megcsinálom, kiönti a lefolyóba. Nem finom felkiáltással. Szörpit kér. Kap. Kiönti, Rizst végre eszik de tovább nyűglődik. Rugdos, sír, veszekszik. Majd megint bújik, puszilgat és könyörög a cumiért. Nem hajlandó aludni. Pedig nagyon-nagyon álmos. Küzdünk. Sikerül. Alszik. Pedig Ő nem tudja a gondolatom. Még 5 percet hagytam volna nyűglődni és mentem volna vele a tescoba venni azt az átkozott cumit.
De le kell szoknia. Nem szeretném, hogy 6 évesen még a szájába lógjon. Most talán még könnyebb elvenni tőle. Talán hamar elfelejti.
Nehéz ám egyedül végigcsinálni, a szívem szakad meg a hisztipankámért. Hívja, keresi az apját. Aki persze nincs. Ma se, meg holnap se, meg holnapután se. Jelenleg nem a családja vagyunk csak a kisérői akik reggel elviszik a HÉV-ig és onnan indul dolgozni. Tudom, hogy azért teszi, hogy meg tudjuk csináltatni a fütést, hogy kicsit fellélegezzünk és kicsit könnyebb legyen. De a héten 30 percnél több időt nem töltött a lányával, na meg velem sem és ez így lesz még hetekig, talán hónapokig.
