Hát eltelt a hétfő. Túl vagyok rajta. Testileg. Most oldalakat írhatnék arról, hogy milyen a magyar egészségügy, hogy mennyire megalázzák az embert. De inkább nem. Vége van egy rövid fejezetnek az életemből, ennyi. Egy csodásan induló de fájó véget érő fejezetnek. Az élet fintora, hogy én mindenem odaadtam volna ha megmarad a babám de két fiatalasszonnyal voltam egy szobába akik még fizettek is azért, hogy elvegyék a babájukat:(( Ők sorolták az érveket, hogy miért jó így nekik. Aztán hozzámszegezték a kérdést, hogy én milyen okból vetetem el. Miért? Mert meghalt. Mert megállt a fejlődésben. Pedig mi akartuk Őt. Nagyon szerettük volna, hogy megszülessen. Elhallhgattak és legalább volt bennük annyi tapintat, hogy másról kezdtek el beszélgetni.
Nagyon hiányozott Gréti és Zoli. Na de én is nekik. Apa csodásan boldogult Grétikével. Játszottak, szánkóztak, aludtak együtt. Cicus azért keresett engem is de nagyon jól érezte magát az apukájával szerencsére. Mikor jöttek értem akkor meg boldogan kérte át magát hozzám. Még meglepit is kaptam. Sütöttek nekem muffint. Nagyon finom volt:))
Gréti bújik nagyon hozzám de azért büntet egy kicsit:( puszit azt nem kapok:( Sírt amikor ma reggel kimentem, hogy lesöpörjem a lépcsőről a havat.... Azt hitte megint elmegyek egész napra. Az éjszaka többször felsírt és nagyon bújt hozzám, kapaszkodott belém. De majd csak helyreáll minden. Ez volt az első alkalom, hogy egész nap apujával volt. Eddig csak pár órára voltak együtt.
